Hírek

Gratulálunk Fülei Balázsnak a “Zongora” sorozat keretében a Zeneakadémián 2015. január 28-án adott szólóestjéhez!

“… A tánc meghatározó szerepére igyekezett felhívni a figyelmet legutóbbi szólóestjének műsorával Fülei Balázs (1984). A zongoraművész már korábbi hangversenyein is sokszor tanúságot tett a koncepciózus műsortervezés iránti elkötelezettségéről: voltam olyan koncertjén, amelyen Beethoven három utolsó zongoraszonátáját szólaltatta meg, máskor csupa olyan művet rendelt egymás mellé, amelyekben így vagy úgy a Hold bűvös-titokzatos jelenléte meghatározó. Ezekhez a hangversenyekhez mindig maga írta a műsorfüzetet – ez is hozzá tartozik muzsikus lényéhez: a közönséggel való teljes körű kommunikáció fontosságának felismerése. Most is hasonlóképpen cselekedett: egy egész estet állított össze olyan művekből, amelyek mögött kivétel nélkül ott a tánc lüktető ritmusának, mozdulatainak, méltóságot, kultuszt, erotikát vagy dinamizmust kifejező karaktereinek ösztönzése. Ráadásul Fülei a négy mű kiválasztásával még azt is meg tudta mutatni, földrajzi értelemben milyen sokfelől válogathatunk: Nyugat-, Észak-, Dél- és Kelet-Európa, sőt Latin-Amerika is képviseltette magát a műsorban.
Bachhal kezdődött a műsor: bevezetőül a nagyszabású d-moll angol szvitet hallottuk (BWV 811). Magasrendű, gondolatgazdag előadás volt, mégis problematikusnak éreztem. Mindvégig jelen volt ugyanis benne egy olyan mozzanat, amely vitára késztet. Fülei Balázs a bevezető Prélude-től a ciklust záró Gigue-ig valamennyi tételben következetesen érvényesítette egy, a szokottnál, úgy vélem, jóval erőteljesebb rubato igényét. Ez fellazította a tételek ritmikai-metrikai szövetét, és felfüggesztette, sőt olykor meg is szüntette azt a tulajdonságot, amelytől a táncihletésű tétel az, ami: az egyenletes lüktetést. Érteni vélem, mi tereli Füleit, ezt az igényes, elmélyült muzsikust ebbe az irányba. Egyrészt beszéltetni akarja a zenét – hiszen ahol rubato van, ott parlando is érvényesül, a két játékmód és hatás együtt jár, szinte elválaszthatatlan –, másrészt tart attól, hogy a hosszasabb giusto (a szó itt annyit jelent: feszes) játék vaskalapossá teszi az előadást. Én a helyében nem félnék ettől, és mernék nagyobb felületeket a giusto ritmizálás szellemében megfogalmazni. Gould, Schiff, Szokolov is számtalanszor teszi ezt hasonló profilú zenékben, s az eredmény lenyűgöző, hiszen a giusto tud energiát, feszültséget termelni, ha megfelelő hangsúlyozással és dinamikai kidolgozással és persze kellően gazdag emocionalitású játékkal párosul. És még valamire jó az effajta zenékben a giusto közelítésmód: a polifon szerkezet tisztábban, plasztikusabban tárul fel előttünk.
A Bach-mű végére érve kételyeim is megszűntek: a koncert teljes hátralévő részét egyértelmű elismeréssel és azonosulással hallgattam. Bartók Táncszvitjében (Sz. 77, BB 86) is bőven volt rubato, de az itt a helyén van: ez rövidebb, tömörebb, egylélegzetű, ugyanakkor sajátos módon mégis tagoltabb forma, sűrű és élénk belső váltásai elbírják, sőt igénylik a hajlításokat, megállásokat, a fokozott lélegeztetést. Fülei formátumos Bartók-játékos: markánsan közelít a karakterekhez, hiteles tempókat vesz, és mer eltérni a magyar Bartók-előadópraxis kőbe vésett értelmezéseitől, ami nagy bátorságra és fejlett szuverenitásra vall. Ebben az előadásában is felfigyeltem itt-ott a megszokottól eltérő kottaolvasásra, és örültem ezeknek a mozzanatoknak. A dinamikai fokozatok, színek iránti fogékonyság és a kontrasztok bátor kiélése jellemezte a jelentős felhajtóerejű indulatokból táplálkozó tolmácsolást. Aki ismeri Fülei 2013-ban megjelent első CD-jét, tud a zongoraművész vonzódásáról Grieg zenéje iránt, s nem lepődött meg a szinte ismeretlen Tizenhét norvég paraszttánc (op. 72) kiválasztásán. Varázsos darabok, ihletett zongorázás, pazar bőségben kibomló színskálával, de legfőképp bátor nyerseséggel, szilaj indulatokkal és szimfonikus hangzásenergiával. És befejezésül: aki azt hitte, kockázatos dolog XX. századi darabot illeszteni egy zongorabérleti szólóest végére, meglepődhetett Alberto Ginastera 1937-es keltezésű Három argentin táncát (op. 2) hallgatva: a vad temperamentum, a hangszer birtokbavételének toccataszerű gesztusai, a saroktételek lüktető sodra és szinte felrobbanó virtuozitása – mindez Fülei teljes pianisztikus és intellektuális fölényről tanúskodó olvasatában hatását el nem tévesztő záró számmá avatta e becses ritkaságot. Az olyan kaliberű zongoristánál, mint Fülei Balázs, csak természetes, hogy egy effajta tematikus program után a ráadások sem lépnek ki a hangverseny tudatosan eltervezett gondolatköréből: Liszt dacos magyar csontzenéje, a Csárdás obstiné után Debussy Danse című tételének kifinomult-elegáns hangjaival búcsúzott közönségétől a művész.”

Részlet Csengery Kristóf “Táncra fel!” című, a hangversenyről írott kritikájából